Megszülnek, s ordítva, táguló tüdővel
kilépsz ide közénk, e hitvány világba,
s feszülsz kékre, keresed anyád emlőjét.
De hiába!
Ő elment s Te itt maradtál, szenvedsz,
mint az igás barom, változtatni nem tudsz,
hiába akarod, felnevel az utca, a szegénység,
lopásra, menekülésre megy ifjú korod.
Áldott legénység!
Majd beáll a sorba,
húzza az ekét az élet végtelen szántóföldjén,
s nyögve liheg, Istenem, ha másképp élek
annak idején!
Hajtja némán a sors,
szeme csontos arcban pihen,
körül néz, s tudomásul veszi,
az egész világ ilyen!
Csak hajt, hajt végtelen, mert otthon
sok az éhes száj, elevenen, nyögi a telet,
fagyos zimankó csordul végig
deres fején!
A kályha üres, káromkodik,
Istenem, miért születtem ide én?
Csak húzd az igát, te barom, már nem tart soká,
és elnyel az örök, fekete korom!
Fekszel majd, testek a pondróké, férgek lakmározzák beledet,
adná az Isten, hogy még egyszer újra kezd életed!