Villám ütötte madarak marták
az éjszakák arcát,
gondolataim vállára
hullott a vér,
beléborzadtak
ezüst hárfái a viharoknak,
csontfényű sziklákból
sírkő-sikoltásokat
tépett a szél.
Világtalan táltosok
között jártam,
láttam a fájdalom üvegpiramisát,
láttam porrázúzott útjaink fölött,
a kacagó, koszorú-glóriát.
Most parázzsá alázott tüzek
lüktetnek szívemen,
lókoponyák között
táncol a történelem,
s én
csontokká átkozott
hamis tavaszok között,
méltóságunk
gerinccsigolyákból kovácsolt
koronáit keresem.