Patakok vigasza fölé görnyedő
csikó homlokát
hiába ölelem
csontom hidegén remegő asszonyokhoz,
kontinentális árvaságban lépdel
a nép,
dermedt mezők
virág-influenza serege ellen
beroskad a csatába,
görget ágyúgolyót:
kislány szívgörcsök zöld dudorai gurulnak
kardvirágok sereglő zsoldosai ellen,
e kisfiú dobálta kavicsok arcán is
átvérző
mezőn,
s úgy kuporog e nép
a csecsemőkőzike-csont ágyékát betaposó
bakancsok mögött
az asszonyok gödrös öléhez,
mint polgár a televízió-háború,
az adminisztratív béke előtt,
e szobától-konyháig
szűkülő hazában,
s leguggol e nép,
kakál a csata közepén,
a gyerekek indiánosdit játszanak,
de éhezni, azt nem akarnak,
én szép csendesen rejtőzöm,
pödrődöm
beteg tüdejű madárköhögésben,
szemem gödrébe hantolt országgal,
s jó itt, szép itt,
s megélek abból, hogy élek,
de álmodnom már nem szabad,
mert beteljesül.